Nem szeretem túlzottan a fali órákat. Szinte alig találni (a megfizethetők közt) olyat ami jól néz ki és nem annyira hangos, hogy éjszaka lerúgjam a kampójáról. Ez a fali időmérő nem tudom, hogy olcsó-e, még azt sem, hogy mennyire hangos, de kéne.

Egyszerű kérdésből indult ki a tervező. Ha már úgyis utáljuk levenni a falról az órát ez elemcseréhez (pókháló, a por megáll a tetején, mert ott sohasem portalanítunk, meg magasan is van), akkor legalább a csere ne legyen macerás.

És ha már elölről kell betuszkolni az elemeket az órába, akkor ne legyen már ott valamiféle ajtócska, vagy zárszerkezet, amivel bénáznunk kell, legyenek inkább maguk az elemek az idő múlásának jelzői.

Milyen mély és szép metafora, ahogy az elemek körkörös, szinte már hipnotikus mozgásuk közben merülnek, a hosszú-hosszú órák, napok alatt, majd egyszercsak megállnak, feladják a létezés és a mozgás örömét, hogy átadják helyüket a fiatalabb, adott esetben rózsaszín nyuszik hátából kiugrasztott társaiknak. Kár, hogy csak koncepció!