Ha nagyon morbid akarok lenni, apámmal írhatom meg az ő emlékkönyvét. Végül is erről van szó. Nadine Jarvis tervező az elmúlás köré építi munkásságát, szokatlan ötleteit ötvözve az elmúlás feldolgozásának folyamatával. Egyik munkája ez a ceruzatartóként funkcionáló urna, vagy urnaként funkcionáló ceruzatartó, vagy inkább csak hamvveder, mely az eddigi közfelfogástól eltérően tartalmazza hozzátartozónk hamvait. Egy átlagos emberi test elhamvasztott poraiból úgy 240 ceruzát lehet készíteni, ezt tartalmazza az elegáns doboz. A különleges urnát úgy tervezték meg, hogy egyszerre csak egy, az elhunyt nevét hordozó ceruza használható belőle, amit a dobozban található hegyezővel lehet újra használhatóvá faragni, és egyben örökre visszaadni a hamvakat a tartónak, mely így valódi urnává nemesül.
Az első, idegenkedő érzéseket leküzdve, és jobban belegondolva csodálatos, hogy írásunkkal, rajzainkkal valóban megőrizhetünk valamit egykori szerettünkből, míg a ceruzák nagy száma biztosítja azt is, hogy jó ideig ne feledjük az eltávozottat. Hiszen, hogy lehetne elfelejteni azt, amivel (akivel?) mindennap érintkezünk?
Biztosan intenzívebb a kapcsolat, mint az évente kötelező egy temetői látogatással. A doboz oldalán található ablak megmutatja, mennyi ceruza marad az idő múlásával, ami további elmélkedésre adhat okot az arra hajlamosaknak. Biztosan van olyan, aki bántónak érezheti az ilyenfajta búcsúzást, de nekem nagyon tetszik az a megvalósítás, és a mögötte meghúzódó gondolati háló, én belemennék.
