No, ne gondoljátok, hogy valami nagy játékos lennék, csak, ha éppen van időm játszani, szeretem, ha minden elindul a gépemen. [A játék minimum gépigénye egy 2,4 GHz-es procit, 1 GB RAM-ot (Vistánál 2-t), és 256 MB-os videókártyát (GeForce 8-as vagy ATI R8xx-es széria) igényel alapból, és ettől fölfelé jöhet bármi.] Sajnos a meló eléggé beszippantott, így az elmúlt félévben nem volt időm játszani, egyáltalán, ezért jött jól most ez a párnapos betegség. Éppen az új Wolfensteint ízlelgettem, mikor hívott a koma, hogy megérkezett a játék, kipróbálnám-e, mert hallotta a levertségem.
Nosza, megnéztem pár képet róla a neten, és igent mondtam. Elsőre az fogott meg, hogy a filmes élethűségű játékok után végre megint egy képregényszerű, rajzolt világban találjuk magunkat, ami nekem már az ősi XIII-nál is bejött. Hozzátartozik a bemutatómhoz, hogy csak az egyjátékos módot próbáltam ki, azt is éjjel, míg a család aludt, így a zenéről csak annyit tudok elmondani, hogy félig-meddig keményzene kellemesen idomul az olykor igencsak szívet dobogtató akcióhoz.
A bevezető szöveg után világos lesz, hogy amolyan kincsvadász szerepkört fogunk betölteni Pandora sivatagos tájain, ahová egy busz visz el minket. A buszon választjuk ki karakterünket, mely aztán leszállva a buszról belekezd kalandjaiba. Én általában a harcos kasztokat választom, mert a ritka játékos óráim számában inkább öldöklős módon szeretek lazítani, gondolkodás, és óvatoskodás nélkül, ráadásul a harcos általában erős, de még van agya pár varázslathoz is.
Itt ugyan varázslatokról nincs szó, a karakterfejlesztés során van szerepe a kezdeti választásnak. No, nézzük. Elsőre egy ugri-bugri, inas figura mutatkozott be, aki túl gyors volt nekem, nem szeretek akrobatázni, és a tőrei sem tűntek megbízhatónak. A női karaktert rutinos mozdulattal küldtem tovább, nem akarok szép lenni. Eztán jött a harcos, marcona forma, akinél megbízható fegyvert láttam, egyből ki is választottam. A hatalmas behemót félelmetesen, de bután nézett, nem gondoltam meg magam. (Ti lehettek jobban taktikusak, hiszen én majdhogy szimpátia alapján választottam, ám mindegyik karakter más különleges képességekkel rendelkezik, nem árt ezeket is tanulmányozni.) Mikor leszálltam a buszról, egy Wall-E szerű kisrobot vett kezelésbe, aki ellátott az alapinformációkkal, és bevezetett a játék első szakaszába.
Nézzük Pandora világát! Igazi határvidék, sivatagos porfészek, erősen futurisztikus, és Armageddon-hangulatú környezet, mely mindenfelé félig épen maradt civilizáció nyomait hirdeti, miket lomokkal egészített ki a megmaradt életforma. A környezet nem annyira összetett, mint a Fallout 3-ban, de erősen emlékeztet arra a hangulatra, keverve némi Mad Max utánérzéssel, ami főleg a térségközi banditák kinézetét határozza meg. Az épületek fémkupolák és bádoglemezek sokaságából állnak össze, de az egykor feltehetően összefüggő városrészeket most félsivatagos terület köti össze, egyaránt rejtve ellenségeket, és jóságokat. Az irányítás igen egyszerű, az alap irányokon túl ugorhatunk, térdelhetünk, és elég pár közeli billentyűt lefoglalni a speciális képességeknek. A tárgyak használata az egyik, ugyanis utunk során minden fellelhető szemétkupac alá be kell nézni, minden dobozt ki kell nyitni, hogy megtaláljuk az elrejtett, elejtett kincseket. Ezek javarészt pénzt, vagy lőszert, olykor fegyvert jelentenek.
Lehet persze még lőni, zoomolni, és gránátot hajítani, de hagyjunk egy gombot a különleges képesség(ek)nek is! Arra már nem emlékszem, hogy az első pisztoly hogyan került hozzám, de gyorsan le kellett kapni vele pár ellent, hogy megérezzem a játék ízét. A grafikát is néztem meg először, ami nagyon tetszetős, jól kontúrozott, és annak ellenére, hogy rajzolt, igen részletes, célzásnál elmosódik, ahogy kell, és a távoli területek is szépen textúrázottak. Ez megvan, vissza a harchoz!
A bőrcsuklyás, napellenzőszemű idegenek jól bírják a skulót, de bátrak is, nem sokat teketóriáztak fedezékbe bújással, remélem, később okosabbak lesznek! (De, hogy erősebbek, az biztos!) Kis robotom elvezetett az első településnek nevezhető kompániába, ahol a várakozásokkal ellentétben csak egy Zed nevű orvoshentes tevékenykedik, tőle kapjuk első megbízásainkat. Ezalatt megszokjuk a játék menetét, ami elég egyszerű, és engem kísértetiesen a Diablós korszakomra emlékeztetett.
Eltekintve attól, hogy FPS-t játszunk, szinte ugyanaz. Megbíznak, elmegyünk teljesíteni, miközben kisebb-nagyobb ellenfelek csoportjait küldjük a másvilágra, saját zsebbe téve az így megszerzett aranyakat, és fegyvereket. Ezeket gyűjtjük, ameddig a zsákunk bírja, oszt’ iszkiri vissza a kereskedőhöz, akinél tovább fejlesztjük páncél, és fegyvertárunkat. Ahogy karakterünket is, akit gyilkolászással, és feladatok teljesítésével teszünk egyre tapasztaltabbá. A tapasztalati pontokat aztán eloszthatjuk a megfelelő képességek közt, mik vagy fegyvereinket, vagy tulajdonságainkat tápolják. Én még eléggé az elején tartok, megcsináltam már pár küldetést Zednek, amik eléggé egyszerűek, és főleg az infrastruktúra megjavítására vonatkoznak, így szokva a játékot, mely egyre több funkciót nyit meg előttünk az előrehaladás folyamán. Ha megjavítjuk Zed orvosi automatáját, már életpontjainkat is újratölthetjük, de beszerezhetjük első pajzsunkat is, mely nagyon jó szolgálatot tesz a továbbiakban. Az életünkkel ellentétben ugyanis a pajzs újratöltődik, ezért mindig legyen nálunk (akárcsak a Diablo-ban) életerőt biztosító orvosság is!
Az egyre távolibb küldetések során a legtöbb bajt a sivatagban hármasával-négyesével portyázó hiénasárkánykutyák (scagok vagy skagok, azt hiszem), akik nagyokat ugranak, és elsőre úgy megijedtem tőlük, hogy fotelostul hátraborultam a támadásuknál. Én azt mondom, az egyik fegyvered a távcsöves legyen, a másik meg a gyors. Eleinte ugyanis – bár több fegyvert hordhatunk zsákunkban – csak két fegyvert tud váltogatni az elszánt kincsvadász, így jól meg kell gondolni, melyek legyenek azok. Az ötös szinttől már lehet használni a távcsöves fegyvereket, és később gránátot is hordhatunk. A teljesített feladatok számával (így a szintnövekedéssel) növekszenek képességeink, több fegyvert váltogathatunk, vagy használhatunk erősebbeket is. A Diablo hangulatát idézik a színekkel megjelölt, különleges képességű fegyverek is, melyek tán nem a legnagyobbat sebzik, de különleges tulajdonságaik miatt olykor jó szolgálatot teljesítenek.
Még így a játék elején is feltűnően sokféle fegyverből lehet válogatni, érdemes megnézni mindegyik tulajdonságát, mert lehet, hogy csak később vesszük észre, hogy az erősebb fegyver pontatlanabb, és lassabban is lehet utántölteni. Az általam választott harcos különleges képessége, hogy automata gépfegyvert tud lehelyezni a földre, mely aztán írtja az ellent, ameddig a mana kitart, majd újratöltődik, természetesen ezt a képességet is tovább lehet fejleszteni. Pár órányi játék után én még csak az elején tartok, s most indultam el az első keményebb expedíciómra, ami után valószínűleg már járműveket is tudok kezelni, hiszen egy automata gépjárműállomás egy létfontosságú darabját kell elhozzam a gonosz banditáktól. A későbbiekben olyan küldetések is lesznek, ahol több karakterrel együttesen kell megoldani feladatokat, de arra még várnom kell, mert úgy tűnik, elrozsdásodtak az ujjaim a tétlen hónapok alatt. Tegnap vagy nyolcszor kíséreltem meg megölni a főgazemberek egyikét, de mindég a táborbeli teleportnál ébredtem újra, hogy megint megpróbáljam kevesebb lőszerrel, és tépázott büszkeséggel a küldetést, mindhiába.
##163154##
Ma kipróbálok más eszközöket is (például gránátot még egyszer sem dobtam), mert szemmel láthatóan olyan erős pajzsa van a fickónak, amit meg kéne, szerezzek, és ez is azt mutatja, mennyit kell, még fejlődjek – ha mást nem, fegyverben és páncélzatban – ha végig akarom tolni ezt a nagyon élvezhető cuccot. No, hello, eddig bírtam, megyek is vissza, mert holnaptól már megint dolgozom, és addig még meg kell halnom párszor, hogy előre jussak, mert úgy hallottam, hatalmas terület, és még rengetegféle ellenség, valamint élmény vár még rám, ki nem hagynám!
